Dyslexiás gyermekekért

Május 18.-án a Civil Közösségek Házában évzáró ülését tartotta a Dyslexiás Gyermekekért Baranyában Egyesület, amelynek az volt az érdekessége, hogy meghívottként részt vett rajta Adonyiné Gábori Mária, Di Blasio Barbara és Mrázik Julianna, a Pécsi Tudományegyetem Neveléstudományi Intézetének oktatói. Én, másodmagammal, mint érdeklődő hallgató vettem részt a kerekasztal beszélgetésen. Az egyetem tanárai azért voltak jelen, mert a civil szervezet felvette a Neveléstudományi Intézettel a kapcsolatot, azzal a céllal, hogy a jövőben valamiféle együttműködés jöhessen létre, melynek várt hozománya a részképesség zavarokkal küszködő gyermekek jobb helyzetbe kerülése lenne.

Ma már lényegesen többet tudunk a dysesekről, mint mondjuk egy évtizede, több a felismert eset, kevesebb a dyslexiája miatt butának, esetleg idiótának elkönyvelt gyerek, általánosságban mégis problémát jelent. A gyakorló pedagógusok nagy hányada nem ismeri fel, és ezáltal nem küldi el szűrésre majd kezelésre a gyermeket, aki így nem tudja kellő szinten végezni iskoláit, pedig ennek intelligenciából adódó gátjai nem lennének. A már említett civil szervezet pedig arra jutott, hogy probléma lehet a tanárképzésben. Hiszen a tanárokat bizony képzik erre a pályára, mégis vannak olyan területek, ahol a többség bizony impotens. A hangsúly pedig ezen van, hiszen nem elszigetelt esetekről van szó, tehát nem az egyénekben rejlik a probléma, hanem a képzésben, jelen esetben a tanárképzésben. Ez a logika világos, érthető.

A PTE-BTK pedagógia szakán a képzés csak elszórtan tartalmaz olyan tárgyakat, tárgyelemeket, ahol a dyslexia egyáltalán szóba kerülhet, olyat pedig egyáltalán nem, ahol a témában el lehetne mélyedni. Di Blasio Barbara, aki maga is részt vett az ülésen, tartott nekünk egy integrált-szegregált nevelés című kurzust, ahol egyetlen, kilencven perces előadás alatt beszéltünk a részképesség zavarokról, és ez nem a kurzus kritikája, hiszen ahogy a címe is mutatja, elég nagy témát ölel fel. Ezen kívül leginkább a tanárokon múlik, hogy érintik-e a témát, de sok lehetőség nem áll rendelkezésükre. Az elméleti megalapozás tehát finoman szólva sem alapos, mégis bőséges, ahhoz képest, hogy a gyakorlatok során, amik legtöbbször egyszerű hospitálásokba fulladnak (néha még oktatói kíséret nélkül is), egyáltalán semmi képet nem alkothat a diák a dyslexiáról. Ez egyébként (mint ahogy valószínűleg semmi más sem, sőt…) a bolognai folyamat során sem fog javulni. Magyarul az ifjú tanár élesben, a tanteremben fog először szembesülni a problémával, vagy hát nem is szembesül, mert nem tudja mi az, egyszerűen majd lát egy rossz tanulót, aki még rosszul is viselkedik. Honnan sejthetné, hogy dyslexiás, hogy segítséggel akár az osztály legjobb tanulója is lehetne az a gyerek, aki éppen ezért frusztrált, és ami könnyedén idéz elő magatartászavarokat. Igen, ez így már kőomlás, amit egy picike kavics indított el, akkor, amikor a kedves tanárjelölt egy kósza félmondatban hallotta a szót: dyslexia, ám nem derült ki róla semmi, nem is keltette fel az érdeklődését, aztán évekig nem hall róla, nem találkozik vele, majd elkezdi a pályáját és csak azt látja, hogy néhány gyerek lassabban olvas.

A probléma első ránézésre könnyedén orvosolhatónak tűnik, mint ahogy erre a civil szervezet is ráérzett. A dyslexiának, mint témakörnek mind elméletileg, mind gyakorlatilag be kell szivárognia a tanárképzésbe. A Dyslexiás Gyermekekért Baranyában Egyesület ebben próbál segítséget nyújtani, ez ügyben ajánlotta fel az együttműködést. 2009 őszén szűrést fognak végezni, amelyre hosszú idő után újra kapnak pénzt az önkormányzattól (az is egy újabb kérdés, hogy miért nem jut pénz évről évre ilyesmikre). Azt persze érdemes elmondani, hogy ők nem állíthatnak fel diagnózist, nincs rá jogosultságuk, de ajánlhatják a szülőnek, hogy vigye el gyermekét a Nevelési Tanácsadóba. A lényeg az, hogy ez egy tökéletesen alkalmas terep a gyakorlati megfigyelésre tanár szakos hallgatóknak, amihez persze kell majd a szülő engedélye, de reméljük ez nem lesz gát. Probléma ráadásul, hogy csak alacsony létszám tudná figyelni a vizsgálatot, de valami mégis elindult, hiszen már ott, pár szó után felmerült, hogy egy mozgás-vizsgálatot viszont mennyivel többen nézhetnének, tehát beszélgetések, egyeztetések, tervek készítése után bizony látok esélyt arra, hogy ez az együttműködés gyümölcsöző legyen. A Dyslexiás Gyermekekért Baranyában Egyesületnek vannak kapcsolatai, végez szűréseket, tart továbbképzéseket, tagjai tanárok, fejlesztő pedagógusok, szülők, akik a téma szakértői, de mindenképpen elhivatott kutatói, de a lényeg, hogy megvan a tőkéjük, amely a pécsi Neveléstudományi Intézet számára igenis szükséges és hasznos lehet.

Ez persze egyelőre csak lehetőség, élni is kéne vele. A kommunikáció mindenesetre megindult és végre talán lesz egy olyan gyakorlati terep, ahol szívesen várják a hallgatókat, a tanárok ugyanis gyakran panaszkodnak arra, hogy az iskolák nem látják szívesen őket, amikor elég nagy létszámokkal intézmény- és óralátogatásra jelentkeznek. Ráadásul ezen alkalmak során ritkán derül fény a problémákra. Ha összejönne ez az együttműködés ez is megváltozna, mert problémacentrikus hozzáállást hozna magával, amire igenis szükség van.

A minap egy kedves barátom mesélte, hogy valaki azt mondta neki, a civilekben a jövő. A civil szervezetek nálunk újkeletűek, a rendszerváltozás óta működnek és bár egyre nő a számuk, még nem mindig tudjuk, hogy mire jók, pedig látható, van bennük lehetőség. Ez a példa talán az egyetem figyelmét is ezek felé a szervezetek felé irányítja, hiszen esetünkben egy civil szervezet oldhat meg egy olyan problémát, amit a tanszék évek óta képtelen.

Ezzel a bejegyzéssel nem állítom, hogy ez itt egy tündérmese, ahol minden csodálatosan alakul, csak annyit, hogy ez egy lehetőség, amivel meg kell próbálni élni. Persze az oktató-nevelő munka ennél sokkal több sebből vérzik, de ez is az egyik (még ha kicsinek is tűnik, de fentebb már írtam róla, milyen hozadékai lehetnek, ha tetszik: hogyan fertőződhet el), és ha találtunk gyógymódot, nosza, kezeljük.