A kísértés mocsara – csapatépítés a tanodában

A suli utáni hetekben a csapatépítés ismét terítékre került. Két nap alatt öt kisebb-nagyobb, vegyes életkorú és összetételű csapattal foglalkoztunk. Ugyanis volt, amikor csak három gyerek jött, volt, amikor az ovisok az ötödikesekkel alkottak csapatot, és jellemző volt, hogy a tanodások mellett a tanodapedagógusok és az önkéntesek is beálltak a játékba, amikből hattal készültünk.

Egó kígyó – avagy a kő-papír-olló szurkolói verziója (ha már úgyis foci VB van). A jól ismert játék mentén alakultak ki a győztesek, akik háta mögé a frissen legyőzött ellenfelek álltak be szurkolni, és a soron következő meccsek alatt skandálták a nevét, biztatásul a győzelemhez. A végén aztán csak egy maradhatott, akinek nevét mindenki kiabálhatta. Izgalmas volt, hiszen benne volt a pakliban, hogy az amúgy is központi szerepben lévők csak jobban megerősödnek egy ilyen ovációtól, de benne volt annak a lehetősége is, hogy a peremen lévők is hatalmas szurkolást kapnak a többiektől. Így is lett. Mind a két eset előfordult, de a játék annyira pörgött és a győztesek olyan gyorsan váltakoztak, hogy tulajdonképpen mindenki mindenféle helyzetbe került közben. És egyértelműen élvezték. Tartottunk attól, hogy lesz, akinek majd nem akarnak szurkolni, de egyáltalán nem volt ilyen helyzet. Haj-rá-haj-rá!

Kacsa-liba – avagy egy hagyományos kendőlopó körjáték sok nevetéssel és kisebb esésekkel. Ebben a játékban a közös nevetés, a verseny, a jó hangulat és az energetizálás dominált. Minden csapat nagyon élvezte és szerencsére erőszakosabb megnyilvánulás is csak elvétve fordult elő, többségében nem is szándékosan, csak a játék heve miatt. Egyesek szerint ovis játék volt, mégis favorittá vált a foglalkozások alatt.

IMG_4164

Titanic – avagy a süllyedő ponyva. Leterítettünk egy hatalmas kék ponyvát a tanoda padlójára, amire a gyerekek rögtön rá is léptek. Kérdezgettük őket, hogy mi lehet ez a kék izé, amire változatos válaszol érkeztek: medence, takaró, víz, szőnyeg…, de “valójában” egy hajó volt, ami csúnya léket kapott és süllyedt. Csak egyféleképpen lehetett megúszni a katasztrófát, ha sikerült megfordítaniuk maguk alatt a “hajót” úgy, hogy közben nem lépnek le róla. Volt olyan csoport, ahol sokan sokféle ötletet dobtak be. Ezeket az ötleteket mindig ki is próbáltuk. Jellemző volt, hogy azok vezették a kipróbálást is, akik az ötleteket hozták, tehát a vezető és az ötlethozó szerepek minden csoportnál összemosódtak – ezt a reflexiókban meg is piszkáltuk egy kicsit, beszélgettünk róla. Kiderült ugyanis, hogy a vezetők mindig azok, akik az aktuális tevékenységben ügyesebbek, több ötletük van stb. Vagyis mindig az adott tevékenység határozza meg a vezetőt: aki ügyes fociban, az vezet a foci közben, de nem jelenti azt, hogy egy ilyen ponyvaforgatós játékban is vezető lesz. Ez egy elég hasznos tanulsága volt az egész csapatépítésnek, hiszen úgy tűnik, hogy kisebbeknél (alsósok és felsőtagozat eleje) még nem a személyiség, hanem az adott tevékenységben való jártasság, ügyesség, vagy éppen a kreativitás alapján dobálgatják egymás közt a vezetői labdát. Ebben a játékban volt egyébként a legerősebb a reflexió is. A gyerekeket arra kértük, hogy mutassanak arra, aki a legtöbb ötletet hozta/aki vezetett stb. Sokszor az, akire mutattak megdöbbenve és megszeppenve fogadta ezt, de szemmel láthatóan nagyon is jól esett neki a többiektől ez a visszajelzés. Olyan is akadt, aki azt mondta, hogy ez csak most volt így, amúgy szerinte a csapatból egy másik lány sokkal többször vezet, mint ő. Ráadásul tudtak példákat is hozni. A reflexió mindenhol jelen van, mindenki képes rá. Jól kérdeztünk, jó eszközöket vittünk, ők meg nagyon őszinték voltak. És, hát róluk volt szó, ami azért mindig nagyon be tudja vonni a résztvevőket.

IMG_4113

Bang – avagy a piff, a puff, meg a bumm. Egy kis szünet, egy kis feltöltődés, egy kis nevetgélés, miközben egymásra “lődözve” ejtették ki egymást a játékosok. Akire “rálőtt” a játékvezető, annak nagyon gyorsan le kellett guggolnia, hogy elkerülje a “golyót”. A két szomszédja pedig gyors párbajt vívott: aki hamarabb lőtt, az nyert. A játék végére csak két ember maradt, akik egy öt lépéses párbajban mérkőztek meg egymással.

A kísértés mocsara – avagy a társaságkedvelő szigetek. Ez egy klasszikus mocsárjáték, amiben a start és a cél mező közt lebegő szigetek speciális működéssel bírnak. Ha egy szigetre már valaki rálépett, akkor onnantól azzal folyamatos kontaktusban kell lenniük – valakinek mindig kell rajta állnia. Ha erről elfeledkeznek, akkor az adott sziget kikerül a játékból, így annak teljesítése egyre nehezebbé válik. Ez a játék nagyon behúzta a srácokat, rögtön, ahogy elmondtuk a szabályokat már ugrottak is a szigetekre, majd tovább, rögtön elveszítve ezzel 1-2 szigetet, így általában mindig újrakezdtük a játékot. Aztán egyre inkább elkezdtek figyelni a sorrendre, magukra, egymásra, a lábaikra, a szigetekre, így végül minden csapat sikeresen teljesítette a feladványt. 1-1 szigetet általában minden csapat vesztett és a próbálkozások száma is 2-3 között mozgott, de a lelkesedés végig fennmaradt és a kudarcaikból tanulva végül egy jó stratégiát választva, koncentráltan haladtak végig a pályán. Ez a játék kevésbé lett reflektív, viszont sokkal nagyobb volt az élményfaktor benne. A foglalkozás végén szinte minden csapat ezt jelölte meg kedvenc játéknak.

IMG_4098

Célkereszt – avagy a pöttyös visszajelző. Ez az eszköz elsőre elég bonyolultnak tűnik, gyakorlatilag viszont elképesztően szemléletes és egyszerű. A célkereszt négy negyedébe egy-egy pöttyöt kellett ragasztaniuk annak megfelelően, hogy azzal a területtel mennyire voltak elégedettek, mennyire tetszett nekik. Minél elégedettebbek voltak, annál beljebb, minél elégedetlenebbek, annál távolabb kellett ragasztaniuk a célkereszt sávjaira. A területek: hangulat, csapat, én, játékok. A legtöbb szélső jelölés a “csapat” és az “én” mezőbe érkezett, amit azzal indokoltak, hogy volt, amikor nem volt kellő összhang a csapatban, volt amikor 1-1 játékban hibáztak. De azért ezzel a két területtel is inkább elégedettek voltak, akárcsak a hangulattal és a játékokkal.

IMG_4173

Macikártya – avagy a kicsis reflexió. Eredetileg azért vittük, hogy a kisebbek is vissza tudjanak jelezni az alkalomra, azonban a kártya csomag a nagyobbak körében is nagy sláger, ezért a foglalkozás végén mindenki húzhatott egyet.

Összességében az egész csapatépítés minden kiscsoportban nagyon jól sikerült, kifejezetten értékes, hasznos gondolatok jöttek elő ismét. Érdemes lenne a nyári táborokban tovább foglalkozni a csapatban levő szerepekkel, valamint az érzelmekkel is (azonosítás, kifejezés), és már csak két hét és kezdődik is az első tábor, így nem kell sokat várni.

Hozzászólások

hozzászólás

Címke:
Kategória: Bejegyzés