A tengervíz szén-dioxid eltávolítását célzó forradalmi projekt indult el Anglia déli partján, amely a SeaCURE néven ismert kísérleti program keretein belül valósul meg. A projektet az Egyesült Királyság kormánya finanszírozza, mivel a klímaváltozás elleni technológiák keresése során új megoldásokra van szükség. A klímakutatók széles körű egyetértésben vannak abban, hogy a legfontosabb feladat a üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése, mivel ezek a globális felmelegedés fő okai. Ugyanakkor sok tudós véleménye szerint a megoldás része kell, hogy legyen a már kibocsátott gázok egy részének megfogása is.
Ezek a projektek, amelyeket szén-dioxid megkötésnek neveznek, általában vagy a kibocsátás forrásánál próbálják megfogni a gázokat, vagy pedig a levegőből vonják ki azokat. A SeaCURE program érdekessége abban rejlik, hogy azt teszteli, vajon hatékonyabb lenne-e a szén-dioxid eltávolítása a tengervízből, mivel a vízben lévő szén-dioxid koncentrációja magasabb, mint a levegőben. A projekt helyszínére a Weymouth Sealife Centre mögött lehet eljutni, ahol egy tábla figyelmeztet: „Óvatosan: morénák haraphatnak.” Ennek a forradalmi projektnek ez a helyszín nem véletlen, hiszen egy cső kanyarog a köves part alatt, és a La Manche csatornába nyúlik, szívva a tengervizet, majd azt a partra hozza.
A projekt célja, hogy kiderítse, a vízből való szén-dioxid eltávolítása költséghatékony módja lehet-e a légkörben található klímaváltozást előidéző CO2 csökkentésének. A SeaCURE a tengervizet feldolgozza, hogy eltávolítsa a szenet, majd visszapumpálja a tengerbe, ahol a víz újra felveszi a CO2-t. A látogatásunk során Professzor Tom Bell, a Plymouthi Tengerészeti Laboratórium munkatársa mutatja be a folyamatot. Elmondja, hogy a szén-dioxid eltávolítása egy savasító kezeléssel kezdődik, ami elősegíti, hogy a tengervízben oldott szén-dioxid gáz halmazállapotba kerüljön, és CO2 formájában a légkörbe kerüljön.
„A tengervíz eltávolító” – mondja mosolyogva Bell, amikor egy kanyar után megérkezünk a nagy rozsdamentes acél tartályhoz, amely maximalizálja az érintkezést a savas tengervíz és a levegő között. „Amikor kinyitsz egy szénsavas italt, az habzik, ez a CO2 távozása.” Bell szerint a tengervíz nagy felületen való szétszórása gyorsítja a szén-dioxid távozását. A levegőbe távozó CO2-t elszívják, majd koncentrálják, hogy tárolásra előkészítsék. A csökkentett szén-dioxid tartalmú tengervizet ezután lúgosítják, hogy semlegesítsék a korábban hozzáadott savat, majd visszapumpálják a tengerbe, ahol az újra felveszi a légkörből a CO2-t, így csökkentve a globális felmelegedést okozó gázok mennyiségét.
Jelenleg a projekt által eltávolított CO2 mennyisége viszonylag alacsony, évente legfeljebb 100 tonna, ami kevesebb, mint amennyit egy kereskedelmi repülőgép bocsát ki az Atlanti-óceán felett. Azonban a SeaCURE mögötti kutatók szerint a világ óceánjainak mérete miatt a projektnek nagy potenciálja van. A SeaCURE pályázatában a technológia masszív méretezésének lehetőségét vázolták fel, amely akár évi 14 milliárd tonna CO2 eltávolítására is képes lenne, ha a világ tengervizének 1%-át feldolgoznák. Ehhez azonban a teljes szén-dioxid eltávolító folyamatot megújuló energiaforrásokkal kellene működtetni, például úszó napelemek segítségével a tengeren.
A szén-dioxid eltávolítása elengedhetetlen, ha el akarjuk érni a nettó nulla kibocsátást – mondja Oliver Geden, a Klímaváltozási Kormányközi Testület tagja. „A szén-dioxid közvetlen eltávolítása a tengervízből egyike azoknak a lehetőségeknek. A levegőből való közvetlen eltávolítás is egy másik lehetőség.” A SeaCURE projekt 3 millió fontnyi támogatást kapott a kormánytól, és az Egyesült Királyságban 15 pilot projekt egyike, amely a szén-dioxid megkötésére és tárolására irányuló technológiák fejlesztését segíti elő.
Emellett kérdéses, hogy nagy mennyiségű alacsony szén-dioxid tartalmú víz milyen hatással lenne a tengerre és az ott élő élőlényekre. Weymouthban a csőből csepegő víz olyan kis mennyiségben távozik, hogy valószínűleg nem lesz jelentős hatása. Guy Hooper, az Exeteri Egyetem PhD hallgatója a projekt lehetséges hatásait kutatja. „A tengeri organizmusok szénre támaszkodnak bizonyos funkcióik ellátásához” – mondja. „Például a fitoplankton a szén felhasználásával fotoszintetizál, míg a kagylók a szén segítségével építik fel a héjukat.” Hooper korai jelei azt mutatják, hogy a nagymértékű alacsony szén-dioxid tartalmú víz növelése hatással lehet a környezetre. „Lehet, hogy káros hatásai lesznek, de lehetnek módok a mérséklésére is, például az alacsony szén-dioxid tartalmú víz előzetes hígításával.” Fontos, hogy ezeket a kérdéseket már a kezdeti szakaszban megvitassák.
